VÁSÁRHELY

Ha idegen érkezik Vásárhelyre, a cívis három nevezetes dolgot mutat meg neki: a Kultúrpalotát és a Kollégiumot (mint a keleti félteke legízléstelenebb épületeit), és Molter Károlyt, mint figyelemre méltó régiséget. (Ne orroljon meg a tréfa miatt Károly bácsi kedves, hiszen kend is hány tréfát nem űzött, éspedig sohasem a saját rovására.) Ezt a hármat mutatja meg tehát a cívis az idegennek, esetleg még a Súrlott grádicsot és azt a helyet, ahonnét az Édes lyuk hiányzik. A város viharos és dicsőséges múltjából főképpen professzor Bolyai Farkas idejét emlegetik, hébe-korba Bodor Péter kétes hírű alakját, azután egy polgármestert, akit Bernádynak hívtak, szabadkőműves volt, és valószínűtlenül kalandos valutaspekulációkkal kiasztfaltoztatta a mellékutcákat; végül pedig Sós Jóska bácsit, akinek a mellékutcák nagy részéről sikerült az aszfaltot ismét felszedetnie.

Mindezek nagy és dicső nevezetességek és a magam részéről egyetlen pillanatra sem merném kétségbe vonni, hogy a világ bármely városa büszke lehetne rájuk. Igaz ugyan, hogy Farkas fiát, a „züllött életű” Bolyai Jánost (aki mellesleg valóban rühellte itt) nem igen firtatják, és ha mégis: nagyvonalú megbocsátással és eltussolással; igaz ugyan, hogy Teleki Samu impraktikus könyvtáráról többnyire hallgatnak, s azt a nehány téglahalmazt, amivel másutt műemlékként hencegnének, jóindulatú szemhunyással kerülik meg — de hát melyik városnak nincsenek elhallgatnivalói és szégyenfoltjai? Ugyan melyik emberi településnek nincs rejtegetni való szennyese, amelyet a legjobb, ha meg sem említenek, ha fölénnyel átsiklanak felette és behunyt szemmel megkerülik, mint a vásárhelyiek is városunk szépséges teliholdjának ezeket a fogyatkozásait?

Így éldegélnek hát a vásárhelyiek evészeteik, ivászataik és Haladó Hagyományaik szép kultuszában, s hogyha az idevetődött idegen történetesen tordai, s azt állítja, hogy a világ közepe nem más, csakis Torda: épp ezeknek a hagyományoknak szellemi fölényére hivatkozva kacagják ki, minthogy a világ közepe tudvalevőleg nem Torda, hanem Marosvásárhely.

Tessék elképzelni most már, micsoda bolond dolog volt az, amikor én, aki eredetileg tordai voltam, váratlanul, szinte máról holnapra teljes jogú vásárhelyi polgárrá lettem! A világ közepéből a világ közepébe cseppentem, s minthogy e két hely szemmel láthatóan nem esett egybe, akarva-akaratlanul a legmeghökkentőbb, de a legmesszebbmenően logikus következtetésekre kellett jutnom. Azóta kell azt hinnem ugyanis, hogy a világ közepe ott van, ahol én vagyok.

Egyszóval kicsinyke, nagyon is kicsinyke város ez a Vásárhely (ha nem is lakóinak számát, de benső mivoltát és lényegét tekintve), szellemtelen, idétlen és olyigen parányi, hogy már-már meg sem különböztethető a rücskös földfelszínen. Mondják, hogy akkor kisváros igazán a kisváros, ha utcáinak forgalmából minden kétséget kizáróan megállapítható a kilenc órai mozielőadás vége. Nos, Vásárhelyt megállapítható.

Hányszor kívánkoztam el valahova, ki tudja hova, ismeretlen lankás dombok közé, ahol ezüstös párafelhőkből kiágaskodó tornyokat és szelíd fasorokat aranyoz be a kései nap; hányszor szerettem volna itthagyni a lila bádoggal fedett vártemplom vidékies kulisszáját, hányszor, de hányszor! Hány gyötrelmes óra űzött messze innét, míg végül megérett bennem a bölcsesség, hogy hiszen több és gazdagabb az a messzeség, amely csak álmomban, szívemben és képzeletemben elevenedik meg. Mert valóban: a bejárt és megismert világ mindig is elveszíti varázsát, amely azelőtt legnagyobbrészt épp titokzatosságában rejlett. Valóban: a tapasztalás mindenkor ennen tárgyától és céljától fosztja meg önmagát — megismeri, s ezzel mindjárt meg is szünteti az ismeretlent.

Erre is Vásárhely vezetett rá. Ő tanított meg a vidékiesség gyűlölete mellett, annak alázatos elviselésére is.

Úgy történt, hogy hetedikes gimnazista koromban szilveszteri mulatságba voltam hivatalos. Béci hívott meg, Friedmann Béci, akit inkább nevezhetnék egyszerűen osztálytársnak, mintsem barátnak (minthogy vágyaink és eszményeink szöges ellentétben állottak), de aki valamiképpen mégis vonzódott hozzám, talán a titkolt lebecsülés, talán a rejtelmes benső nosztalgiák vonzódásával. Meghívott, mondom, a vidámak és harsányak közé, akikhez legbensőm rejtett nosztalgiájával magam is olyigen vonzódtam, s akikkel a kimondani sem mert rokonszenv kacsintásait váltogattam néha; meghívott és én szíves-örömest elígérkeztem hozzá. Pontosan nyolc órára kellett megjelennem, s én, aki nem ismertem szokásaikat, pontban nyolc órakor be is kopogtam ajtajukon. Kínos felfordulás és zavarba ejtő mentegetőzés fogadott. Hogy hát megkéstek egy kissé, de amúgy sem érkezett még senki kívülem, és nehogy az istenért megharagudjam. Szó sem volt persze haragvásról, hisz épp ellenkezőleg, a faragatlanok viharos szégyenkezése vett erőt rajtam, a hívatlan vendégek szent röstelkedése, mert akárhogy is hívtak és vártak, ez a várakozás voltaképpen csak későbbi időpontra szólt úgyhogy jelenlétemet az adott pillanatban teljes joggal éreztem feszélyezőnek és kényelmetlennek. Béci egy világfi tapintatával ismerte fel a helyzetet, és megkér:, hogy amíg a meghívottak összesereglenek (és amíg rendbe hozzák a lakást), kísérjem el a szomszéd étterembe, mert vacsorázni sem jutott még ideje. Én természetese:: azonnal ráálltam, és felkerekedtünk.

Átmentünk az étterembe. Megvallom. ha olykor vendéglőbe tévedek, ma sen: tudok nagyvonalúbban viselkedni, min: ahogy akkor Bécitől ellestem. Magától értetődően, közben folyvást egyébről diskurálva hagyta, hogy az öreg ruhatáros lesegítse nagykabátját, azután udvarias előre bocsájtással áttoszogatott a forgóajtó útvesztőjén, és leültetett egyik sarokasztalhoz. Ő maga is elhelyezkedett, éspedig otthonosan hanyag testtartással, amelyben azonban mégis volt egy árnyalatnyi merevség — épp annyi, hogy az odasiető pincért visszariassza a bizalmaskodástól —, elhelyezkedett tehát, és étlapot kért. Nem. tudom, hogyan csikarta ki, de a pincér csakugyan minden késlekedés nélkül teljesítette kívánságát. Béci legott az étlap tanulmányozásába fogott, mégpedig annyi tapintattal, és oly ravasz segíteniakarással, hogy látszólag merőben rám bízta a dolgot, valójában azonban a tanácskérés és találgatás ürügyén egészen magára vállalta a választás gondját és felelősségét. Mert az, hogy vele vacsorázom, időközben valahogy már befejezett ténnyé vált.

— Hozzon nekünk — ismételgette eközben (nehogy a pincérnek alkalmat adjon az odébbállásra) —, hozzon nekünk, igen, hát hozzon nekünk ... — és így egyszerre három vagy négy pszichológiai effektust provokálva, morfondírozásának sokrétűségében csaknem szétáradva bökte ki végül, hogy mit is hozzon tulajdonképpen.

— Hozzon nekünk borjúfricandót — mondotta — valami kesernyés küküllőmentivel és fánkot. Ez bőven elég lesz — magyarázta —, mert éjfélkor otthon is terítenek.

Csodálatraméltó és bűbájos volt.

A pincér loholt, s hamarosan meg is hozta a sültet. Merev, mély meghajlással, úgyhogy pilise egyenesen rám célzott, kettéosztotta, és tányérunkra tálalta a húst és a krumplit, megöntözte mártással és művésziesen elrendezte, azután felbontotta a bort, és megtöltötte talpas poharunkat, félig, nem tovább, mint ahogy — beláttam — azon felül az adott helyzetben nem is illett volna. Végül magunkra hagyott. Kínos feszélyezettséggel ültem a pompásan illatozó étel előtt, és nem mertem hozzányúlni, mert úgy gondoltam, egyéb szertartásai is lehetnek a dolognak, s féltem a felsüléstől. Lopva mindegyre Bécire pillantottam, hogy vajon ő mit tesz. Ő pedig, a bennfentesek és avatottak fölényével, fecsegve, diskurálva, de látható élvezettel metélte a falatokat, felszúrta villájára, késével zaftot lapátolt rájuk, végül pedig ádámcsutkájába dugta őket, s mindezt oly természetes elfogulatlansággal, amely engem is megnyugtatott. Mert nyilvánvaló volt, hogy amikor ő hozzálát, csakugyan elérkezett az evés ideje.

Felragadtam tehát a kést és a villát, és magam is nekiláttam. Micsoda étel volt, barátaim! Életemben soha, sem azelőtt, sem azután nem ettem olyan pompásat. Foszlós, porhanyósra párolt, szalonnával megspékelt borjúhús, egészen homogén és sovány, sem túl nyers, sem túl száraz, hanem épp alkalmatos és ízlésemnek megfelelő, mellette szelíd petrezselyemlevéllel tarkázott püré; és leöntve a legistenibb mártással, melyben harmonikus egységben, de mégiscsak megkülönböztethetően ízlelte meg a nyelv a sült hús barna zsírjának, a tejfölnek, és a finoman adagolt paradicsompépnek, a csalánzó paprikának és az egzotikus borsnak jó ízeit, úgyhogy egészében mégsem volt zsíros, sem csípős, hanem mindezekből épp csak annyi volt benne, amennyit az orr és a nyelv egyébként is kívánatosnak tart. Könnyű volt ez a mártás, de könnyűségében titkos nagyság nyilvánult meg. Ha nem tartanám képtelenségnek egyetlen kifejezésbe tömöríteni annak a vacsorának minden élvezetét, azt kellene mondanom, hogy zamatoskönnyű húsételt ettünk, könnyűt és mégis zamatosat, vagy éppen zamatosságában könnyűt, pontosan a magamfajta embernek valót, aki mindezeknek az alkotóelemeknek nem az állagát szeretem, nem a zsírt és tejfölt, paprikát és borst, hanem csak az ízüket, igen, az ízüket, és elegyük különös pikantériáját.

Milyen pompásan talált ehhez a könnyűkesernyés küküllőmenti! Hogy itatta magát és hogy zsongított! Mindamellett öszszesen is csak két-két pohárral ittunk belőle (többet nem illett), azután összehajtottuk asztalkendőnket, és anélkül, hogy tetemesebb borravalót adtunk volna, de mindenesetre megtisztelő leereszkedéssel, a személyzet általános odasereglése közepette kivonultunk az étteremből, és odébbálltunk.

Nem tartozik most már ide, hogyan mulattuk át azt a szilveszter éjszakát (a legféktelenebbül dorbézoltunk), mert épp csak ennyit akartam elmesélni, azt tudniillik, hogy miként döbbentett magára, hogyan ragadott meg és vésődött emlékezetembe a borjúfricandó fogalma.

Hosszú ideig nem volt dolgom azután a fricandóval. Vendéglőben sohasem jártam, otthon pedig rusztikusabb konyha járta, úgyhogy legfeljebb kellemes emlékként bukkant fel nagy néha emlékezetemben. Egy idő után azonban mind többet és többet gondoltam rá, s hovatovább azon kellett kapnom magam, hogy kívánom. Egyelőre csak szelíden kívántam, abban a formában, hogy „jaj, de jó is lenne!”, de nemsokára bekövetkezett a „csak téged szeretlek” korszaka, és végül, alig nehány hónappal megismerkedésünk után, a „belepusztulok, ha nem ízlelhetem meg” ideje, minthogy valóban heves vágy, lecsillapíthatatlan sóvárgás és epekedés vett erőt rajtam, annyira, hogy már-már nem is ízlett semmi egyéb.

Megkértem anyámat, hogy készítse el, ő azonban elképzelni sem tudta, miféle étel bújhat meg a légies, olaszos, mondhatni gyöngéd és könnyed fricandó elnevezés mögött. Gondosan leírtam és elmagyaráztam neki, milyen volt; kotyvasztott is valami igazán pompásat, ami azonban nem az volt, egyáltalán nem! Elmentem tehát az étterembe, ugyanoda, ahova Béci vitt; halálos-pontosan úgy viselkedtem, mint Béci, de amikor megkaptam az étlapot, és nekiláttam a válogatásnak (szüntelenül mormogva közben, hogy „hozzon nekem, igen, hát hozzon nekem” ...), amikor tehát kalandomnak ehhez a döntő pillanatához érkeztem, egyszerre minden öszszeomlott. A borjúfricandó nem szerepelt az étlapon. Halálos zavaromban kértem a pincértől egy bécsi szeletet és szégyenkezve kullogtam ki a helyiségből, anélkül, hogy hozzányúltam volna.

Vágyam hovatovább valóságos rögeszmévé vált. Amikor már semmi sem esett jól többé, azok az ételek sem, amelyeket eddig még legyűrtem valahogy, mert emlékeztettek a fricandó ízére, elhatároztam, hogy törik-szakad véget vetek a históriának. Összekuporgattam tehát valamicske pénzt, és újból elmentem a vendéglőbe, hogy külön, a magam számára elkészíttessem. De mekkora volt csalódásom! Az üzletet időközben megszüntették.

Már ekkor kezdtem sejtegetni, hogy a szövevényes és rejtelmes véletlennek valami mondanivalója van számomra a fricandó kapcsán. Egyelőre azonban nem volt mit tennem. Elhatároztam, hogy lemondok, nem feszegetem tovább, hadd tobzódjék a sors, hadd játssza ki aduit, hadd gyötörjön és sanyargasson, amíg majd kénytelen lesz maga szóba hozni a dolgot, és visszatérni rá. És isten tudja mennyi nyálcsepegés, mekkora önmegtagadás árán, csakugyan lemondtam.

Hét teljes évig igyekeztem nem gondolni többé a fricandóra. Haragban voltunk. Még az alkalmat is elkerültem, hogy találkozhassunk. Ha vendéglőben kellett étkeznem, inkább elmentem a város túlsó végére, a vegetáriánusokhoz, csakhogy elém ne álljon, és rám ne kacsintson csúfondárosan kétértelmű petrezselyemleveleivel. És hét hosszú esztendeig nem is került elém.

Ekkor azonban, egy este, fiatal feleségemnek flekkenre támadt étvágya, és semmi sem jutott eszembe, aminek ürügyén kitérhettem volna unszolása elől. „Flekkent kérünk, csakis flekkent, nem történhetik semmi baj” — biztatgattam tehát magam, és beleegyeztem a kiruccanásba.

Elmentünk az Elekesbe, elhelyezkedtünk egy sarokasztalnál, és flekkent kértünk.

A flekken azonban kifogyott.

Mit tehettünk volna? Odahaza nem volt vacsoránk, itt pedig mindenki evett, jóízűen falt és habzsolt, működtette nyelvét és állkapcsát, úgyhogy bennünket is mohó éhség fogott el, gyomrunk megkordult, szánkban pedig édes nyál futott össze.

Elkértük az étlapot.

A legelső szó, ami az étlapon szemembe ötlött, az volt, hogy:

BORJÚFRICANDÓ

Nem, semmiképpen sem lehetett kitérni előle. Ott pompázott a papíron, a meglévő dolgok magahivő megmásíthatatlanságában, és szerényen, de kihívóan vigyorgott. Benső becsületérzésem, büszkeségem, sorsfirtató kíváncsiságom egyaránt tiltotta, hogy meg nem látottnak tekintsem és átsiklodjam rajta; szembe kellett néznem vele, kétségtelenül, elébe kellett állanom, hogy férfi módra megvívjunk és leszámoljunk végre. Bizonytalan, halk hangon, amelyben azonban a torkosság gyermeki öröme is benne reszketett, fricandót rendeltem.

A pincér — ez a kedélyes öreg bácsi, aki ősz haja és okos csillogású szeme után ítélve sokkal inkább emlékeztetett holmi vidéki esperesre, semmint vendéglátó ipari alkalmazottra —, a kerek pocakocskájú, köpcöske pincér tehát, tán megszeppent ábrázatom, talán választásból kihagyott ifjú asszonyom, vagy talán csak szép és fiatal kettősünk élhetetlensége láttán hozzánk hajolt, és sürgető, titokzatos hangon megszólalt:

— Rendeljenek, kérem, fehérsültet. Szép és jó fehérsültem van; külön rendelésre készítettük; Higgyék el, csak a javukat akarom. A fricandó nem valami jól sikerült ma. Rendeljenek fehérsültet.

Különös, sokatmondó nézéssel nézett eközben rám, mindig, a szemembe, mélyen a szemembe, minthogyha tudnom kellene már, miről van szó és amikor különös viselkedésén megbotránkozva végre alaposabban szemügyre vettem: tetőtől talpig hideg borzongás fogott el.

Mert a pincér, ott, rám néztében, minden pocakocskája és kedélyessége ellenére, a megszólalásig kezdett hasonlítani Bécire; igen, Bécire, a hórihorgasra és viselkedni tudóra, aki hét év előtt, szilveszter estéjén először vendégelt meg borjúfricandóval.

Szédülten, nagy titkok sejtésétől elernyedt tagokkal ültem székemen. Íme a talányos és elérhetetlen, a titokban tartott és távoli, amit megcsillogtatott előttem, de amitől aztán rögtön el is tiltott a sors vagy annak küldötte (félig-meddig Béci, de mégsem az); íme, a meg nem ismerhető, aminek a feladata, hogy eszményien ízletessé és zamatossá váljék énbennem, éppen el nem érhető távolisága miatt; íme a mítosz, a borjúfricandó mítosza, amit kétségkívül belém akar plántálni a gondviselés (melynek munkálkodását egyébként épp most lesem ki); íme a Tudás Fája, a Tilos és Mindörökre Kívánatos! Hogyan is nem döbbentem rá előbb! Hiszen nyilvánvaló, hogy eddig is ez a rejtett szándék működött keresésem hiábavalóságában! Ez a rejtett szándék, amelyet gyáva voltam megérteni, úgyhogy most nyilvánvalóvá kellett tennie magát! Igen, ez a rejtett szándék, amely azt akarja, hogy az ifjúság fájdalmas elillantságának szimbóluma, a lerombolhatatlan presztízsű, eszményi és magasrendűen mitikus eledel számomra mindörökre a borjúfricandó legyen.

Mindez egyetlen pillanat alatt futott és viharzott át agyamon, és szólni sem tudtam lenyűgöző sorsszerűségétől. A pincér pedig szemembe kapcsolva merev és egyáltalán nem emberi tekintetét, mozdulatlanul várt. Elmehetett volna már, hallgatásomat beleegyezésnek vagy akár tiltakozásnak véve, ő azonban állt és várt, minthogy a választásnak (ezt azonnal beláttam), mintegy a fátum előtt való meghajlásom jelképeként, általam kellett megpecsételtetnie.

— Hozzon hát fehérsültet — sóhajtottam,, és mint aki lidércnyomástól szabadult, vidáman pillantottam feleségemre. Ő mosolyogva bólintott. Igazán pompás fehérsültet ettünk akkor, ami azonban — mondanom sem kell — nem volt az, egyáltalán nem.

Felismertem és helybenhagytam tehát eltiltottságomat, s csak nagy néha jutott eszembe méltatlankodni azon, hogy épp a fricandótól tiltattam el. Mégiscsak furcsa és némiképpen nevetséges — gondoltam —, hogy épp ez a kevéssé gyakori, nyárspolgárian fellengős nevű étel legyen az én Elérhetetlenem, nem pedig valami más, méltóságosabb és biblikusabb, mondjuk a nehéz óbor, a szentjánoskenyér, a bárányétel, vagy mit tudom én, akár a gránátalma. Idővel kételkedni is kezdtem. Az egészet káprázatnak és érzékeim játékának tulajdonítottam, és elhatároztam, hogy gyökeresen kiirtok magamból minden efféle bolondériát.

Újra látogatni és bújni kezdtem tehát a vendéglőket.

Legnagyobb meglepetésemre már a harmadik alkalommal szemembe ötlött az étlap varázsszava:

BORJÚFRICANDÓ

amelynek láttán megacéloztam szívem és behunyt szemmel rendeltem. Nem, egy pillanatra sem kételkedem abban, hogy a kivételes vendéglői tumultus, és a pincér túlterhelt emlékezetének sajnálatos lapszusa következtében történt.

De múltammal, becsületemmel, egész írástudói felelősségemmel tanúsíthatom, hogy a pincér — félek kimondani — a pincér egy kivételesen szép adag bécsi szeletet tolt akkor elém.

*

Kívánatosabb az elérhetetlen, gazdagabb a kitapasztalhatatlan, nagyszerűbb az eltiltott: mindebből kétségkívül ki kellett már világolnia. Azóta ülök bölcs otthonossággal itt, Vásárhelyen, és gondolok Firenzére, Párizsra és Moszkvára, vagy akár Münchenre, Calcuttára és Timbuktura azzal a szelíd lenézéssel, és megbocsátó iróniával, amelyet a következőképp lehetne szavakba foglalni: „Ugyan mit pompáztok és hencegtek varázslatos szépségetekkel! Az én szívemben és képzeletemben százszorta szebbek vagytok!! Elérhetetlenségetek még csak fokozza gazdagságotokat! Ó, szerencsétlenek, mit hivalkodtok hát, hiszen nem is kívánkozom hozzátok, nehogy le kelljen hántanom rólatok magát a kívánatosságot. Hiszen ha meglátnálak egyszer benneteket: a legtöbbet, a meglátatlanság nimbuszát veszítenétek el! Íme hát, felöltöztetlek benneteket fantáziám keleti köntösébe, hogy csillogjatok és kápráztassatok; hozzátok adom szívem és elmém gazdagságát, innen Vásárhelyről; igen, Vásárhelyről, amely gyötrelmesen rám akaszkodott, s amelyre mi sem jellemzőbb, mint hogy mítoszt farag a borjúfricandóból. Magasságos ég: éppen a borjúfricandóból!”